2014. augusztus 7., csütörtök

~Chapter 4

Gyönyörű napsütéses szombatnak ígérkezett, megfelelő alkalom arra, hogy a nagyvárosi rohanásban a családok együtt tölthessenek egy kis időt. Sokan ki is használták – elmentek a gyerekekkel a parkba, fagyizni vagy csak úgy egyszerűen sétálgatni a városban, élvezve a dalos pacsírták szakadatlan éneklését. Ezek a boldog emberek, sajnos, nem az én családomhoz tartoztak. Anyának vissza kellett mennie dolgozni, én pedig ott ültem a párkányon, elegendő lelkierőt gyűjtve ahhoz, hogy felhúzzam a bakancsomat és végre elinduljak feladni a levelet.
Már éppen kiléptem a házból, amikor megéreztem, hogy valami hiányzik. Édesanyám a kabátot mondta volna, ugyanis az idő csalókás volt, hiába süt hét ágra a nap, azért még mindig csak március volt. De én egyáltalán nem erre gondoltam.
Az órám! Levettem, amikor kezet mostam az ebédhez!” - fedeztem fel magamban, majd visszarohantam a fürdőszobába és újra a csuklómra csatoltam. Most már sokkal magabiztosabban léptem ki a bejárati ajtón és indultam el a szomszéd utcában lévő postaládához. Ahogyan kiértem a hatalmas fűzfák takarásából, kicsit erősebben megcsapott a tavaszi hideg szellő. Talán mégis kellett volna az a kabát. De mindegy, csak bedobom a levelet és már megyek is haza. Befordultam a szomszéd utcán és távolban már láttam a pirosló dobozt amire egy óriási boríték volt pingálva. Összehúztam magam, hogy a szél a lehető legkevesebb testrészemet tudja ingerelni. Odavánszorogtam a postaládához és bedobtam a levelet, majd elindultam hazafelé. Utam alatt végig lehorgasztva tartottam a fejemet és lépteimet figyeltem, mintha valami nyomná a vállam. Valójában nyomta is, hogy nem élvezhettük ki a hétvégét anyával. De még itt a vasárnap is, igaz nem olyan felpezsdült a társadalmi élet még ma, de talán tudunk valamit együtt csinálni. Ábrándozásomat egy kisebbfajta teherautó kereikenek csikorgása szakította félbe, ami közvetlenül mellettem parkolt le az útpatkánál. Ijedtemben felnéztem és a járműben egy fiatal férfit láttam, az anyósülésen pedig egy fiút. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, talán csak pár evvel.

–Walter! Gyere gyorsan, hatalmas baj történt! - mutatott ki a sofőr idegesen, hogy menjek már oda.
Egy pillanatig haboztam csupán. Nem ismerem ezt az embert, akkor meg honnan tudja a nevem? De ott van mellette az a fiú...A gyerek látványa pont elég volt ahhoz, hogy egy minimális bizalmat gerjesszen bennem a férfi iránt, ezért kicsit bátortalanul ugyan, de elindultam feléjük.
–Szörnyű dolog történt, Walter! Az anyukád balesetet szenvedett! - magyarázta levegőért kapkodva.
–Micsoda? - értetlenkedtem.
–Minket küldött, hogy vigyünk el hozzá a kórházba. Gyere, szállj be! Thomas mellett lesz helyed! - ajánlotta fel és azzal együtt már nyitotta is a kocsiajtót.
Hezitáltam, de aztán megláttam a fiú arcát, ami nem tanúsított semmi félelmet sem. És mi van ha igazat mond? Ha anyát baj érte és ha most a hatodik érzékemre hallgatok, akkor nem tudom őt majd megtalálni a kórházban?
–Rendben. - nyögtem ki végül, majd beszálltam az autóba, amiről akkor még nem is sejtettem, hogy maga az ördög vezeti, Gordon Northcott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése