Gyönyörű napsütéses szombatnak ígérkezett,
megfelelő alkalom arra, hogy a nagyvárosi rohanásban a családok
együtt tölthessenek egy kis időt. Sokan ki is használták –
elmentek a gyerekekkel a parkba, fagyizni vagy csak úgy egyszerűen
sétálgatni a városban, élvezve a dalos pacsírták szakadatlan
éneklését. Ezek a boldog emberek, sajnos, nem az én családomhoz
tartoztak. Anyának vissza kellett mennie dolgozni, én pedig ott
ültem a párkányon, elegendő lelkierőt gyűjtve ahhoz, hogy
felhúzzam a bakancsomat és végre elinduljak feladni a levelet.
Már éppen kiléptem a házból, amikor megéreztem,
hogy valami hiányzik. Édesanyám a kabátot mondta volna, ugyanis
az idő csalókás volt, hiába süt hét ágra a nap, azért még
mindig csak március volt. De én egyáltalán nem erre gondoltam.
„Az órám! Levettem, amikor kezet mostam az ebédhez!”
- fedeztem fel magamban, majd visszarohantam a fürdőszobába és
újra a csuklómra csatoltam. Most már sokkal magabiztosabban léptem
ki a bejárati ajtón és indultam el a szomszéd utcában lévő
postaládához. Ahogyan kiértem a hatalmas fűzfák takarásából,
kicsit erősebben megcsapott a tavaszi hideg szellő. Talán mégis
kellett volna az a kabát. De mindegy, csak bedobom a levelet és már
megyek is haza. Befordultam a szomszéd utcán és távolban már
láttam a pirosló dobozt amire egy óriási boríték volt pingálva.
Összehúztam magam, hogy a szél a lehető legkevesebb testrészemet
tudja ingerelni. Odavánszorogtam a postaládához és bedobtam a
levelet, majd elindultam hazafelé. Utam alatt végig lehorgasztva
tartottam a fejemet és lépteimet figyeltem, mintha valami nyomná a
vállam. Valójában nyomta is, hogy nem élvezhettük ki a hétvégét
anyával. De még itt a vasárnap is, igaz nem olyan felpezsdült a
társadalmi élet még ma, de talán tudunk valamit együtt csinálni.
Ábrándozásomat egy kisebbfajta teherautó kereikenek csikorgása
szakította félbe, ami közvetlenül mellettem parkolt le az
útpatkánál. Ijedtemben felnéztem és a járműben egy fiatal
férfit láttam, az anyósülésen pedig egy fiút. Nem lehetett
sokkal idősebb nálam, talán csak pár evvel.
–Walter! Gyere gyorsan, hatalmas baj történt! -
mutatott ki a sofőr idegesen, hogy menjek már oda.
Egy pillanatig haboztam csupán. Nem ismerem ezt az
embert, akkor meg honnan tudja a nevem? De ott van mellette az a
fiú...A gyerek látványa pont elég volt ahhoz, hogy egy minimális
bizalmat gerjesszen bennem a férfi iránt, ezért kicsit
bátortalanul ugyan, de elindultam feléjük.
–Szörnyű dolog történt, Walter! Az anyukád
balesetet szenvedett! - magyarázta levegőért kapkodva.
–Micsoda? - értetlenkedtem.
–Minket küldött, hogy vigyünk el hozzá a kórházba.
Gyere, szállj be! Thomas mellett lesz helyed! - ajánlotta fel és
azzal együtt már nyitotta is a kocsiajtót.
Hezitáltam, de aztán megláttam a fiú arcát, ami
nem tanúsított semmi félelmet sem. És mi van ha igazat mond? Ha
anyát baj érte és ha most a hatodik érzékemre hallgatok, akkor
nem tudom őt majd megtalálni a kórházban?
–Rendben. - nyögtem ki végül, majd beszálltam az
autóba, amiről akkor még nem is sejtettem, hogy maga az ördög
vezeti, Gordon Northcott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése