2014. augusztus 6., szerda

~Chapter 3

1928. március 10.
Már megint ez a borzalmas rémálom. Az éjjel négyszer is fekeltem miatta, minden alkalommal átizadva a pizsamapólómat. Ez most már mindig így lesz? Anya szerint telihold van – ő is felkelt velem éjszaka, mert ébredéseimet sikításom is kísérte. Milyen férfias. Annyira rémült voltam az álmok után, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha egy hatalmas tócsa lett volna a lepedőn, de szerencsére idáig még nem jutottunk. Szorosan átöleltem édesanyámat és a mellkasához bújtam. Lassan befeküdt mellém az ágyba és együtt visszaaludtunk. Ezenkívül még egyszer ébredtem fel azon az éjjelen.

Az ablakomon bevágó verőfényes napsütés ébresztett, ahogyan szemhéjamon keresztül ingerelte pupillámat. Kinyitottam a szemeimet, körülnéztem, majd miután nem találtam senki mást a szobában, félre löktem a takarót, hogy leellenőrizzem, nem következett-e be a legrosszabb. Kisgyermekkoromban többször is előfordult, hogy bevizeltem, ha nagyon megijedtem valamitől. Megkönnyebbült szívvel nyugtáztam, hogy most semmi ilyesmiről nincs szó. Kinyújtóztattam minden végtagomat, ugyanis eléggé elgémberedtek, hiszen egész éjszaka összegömbölyödve bújtam anyámhoz. Kiszálltam az ágyból és elindultam a konyhába, ahol az asztalon már a szokásos reggelim várt, de most egy kicsi, ajándékos doboz is kiegészítette. Arcomra mosoly ült és egyetlen szempillantást alatt elfelejtettem a hátam mögött tudott, nyomasztó éjszakámat. Leültem az asztalhoz és óvatosan felnyitottam a doboz tetejét. Egy óra. Nem volt túl mutatós, sőt kifejezetten réginek tűnt, de emiatt nem bánkódtam, kiskorom ellenére pontosan tudtam, milyen anyagi körülmények között élünk. Kivettem az órát a tokjából, majd a fény felé fordítva körbeforgattam, hogy jobban szemügyre vehessem. Az ékszerben való merengésemet egy hang törte meg, ami a hátam mögül érkezett.

–Tetszik, kincsem? - kérdezte édesanyám bizakodva.
–Igen, nagyon. Köszönöm szépen. - fordultam mosolyogva felé, átöleltem, majd egy hatalmas cuppanós puszi nyomtam az arcára.
–Ez egy nagyon különleges óra. - mondta melegen.
–Miért? - kérdeztem, reménykedve, hogy minimum egy másik bolygóról származik.
–Ez egy családi ereklye. A dédnagyapád vette még nagyon-nagyon régen és azóta apáról-fiúra száll. - magyarázta, miközben segített a csuklómra csatolni.
–Szóval akkor...ez az apukámé volt? - a szemeim a háromszorosára nőttek.
–Pontosan, kincsem. - anya szemme könnyekkel telt meg.
–Köszönöm! - megöleltem, kicsit erősebben, mint terveztem, de nem tehettem róla. Soha életemben nem kaptam még szebb ajándékot. Egy óra az apámtól, sőt az ő apjától és még annak az apjától is! Végre van valami, amihez kötni tudom őt. Ami biztosítja, hogy ő mindig ott lesz velem, bárhová vet is a sors.

A nap hátralevő részében élveztem a drága, lustálkodós szombatot. Átmentem Clintonék-hoz a szomszédba, mint minden szombaton, de ezúttal én voltam az, aki egy kicsit kérkedett az „új” holmijával. Vagyis csak úgy visszafogottan, nehogy megbántsak senkit. Annál édesanyám azért sokkal jobban nevelt engem. Marc-on látszott, hogy nincs oda az ajándékomért, de ez természetes volt, hiszen neki milliószor szebb játékai és ruhájai voltak. Az apukája rendőr és elég sokat vitt haza havonta. Talán mi is sokkal jobban élnénk, ha a papa még itt lenne, mármint úgy igazából, nem csak , mint egy szimbólum. Amíg én Marc-cal kergettem a kutyákat az utcán, addig anya előkészítette az aznap esti mozira szánt ruháimat és komótosan kivasalta az ingemet és nadrágomat, majd az övéit is. Éppen a jegyeket kereste elő a táskájából, amikor megcsörrent a vezetékes telefonunk.

–Halló, Christine Collins. - vette fel anya egy hirtelen lendülettel a kagylót.
–Christine, itt Amy. Annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom, tudom, hogy terveid voltak az estére, de be kell jönnöd dolgozni. - vallotta be a hölgy hívásának okát.
–Mi? De hát mi van Carollal? - értetlenkedett édesanyám.
–Anne-nel mindketten betegek lettek. Állítólag valami járvány van. - magyarázta Amy a vonal másik végén.
–Anya kitekintett az ablakon és nézett egy darabig, ahogyan önfeledten játszom Marc-cal és a skótjuhászukkal, Molly-val.
–Rendben, megoldom. Találkozunk a központban. - mondta anyám kelletlenül.
–Beletemette kezeibe az arcát és megengedett magának egy könnycseppet. Sok hónapnyi spórolás után végre megengedhettünk magunknak egy jelentősebb mozi film megnézését és neki vissza kell mennie dolgozni. Ez így nagyon nem igazságos.
–Miután átöltözött utcai ruhába, kijött hozzám és megkért, hogy menjek be vele egy percre. Egyetlen szó nélkül otthagytam Marc-ot és készségsen bementem anyával a lakásba.
–Walter, édesem, tudom, hogy te kérted, hogy menjünk el ma este moziba, de attól tartok, ez nem fog menni. - vallota be nehezen anya.
–De hát miért? - kérdeztem kicsit elszontyolodva, sokkal kevesebb szomorúságot mutatva, mint amekkora valójában nyomta a vállamat.
–Most hívott Amy, vissza kell mennem a telefonosközpontba. - magyarázta, miközben rövid, barna hajamat simogatta.
–Nem baj, majd legközelebb. - nyögtem ki, belátva, hogy hiába lenne minden próbálkozásom, ha dolgoznia kell, hát dolgoznia kell.
–Szeretném, ha elvinnéd a leveleket a postára, amiket Jim bácsinak írtam. Nekem sajnos nem esik útba. - kérlelt engem.
–Rendben, persze. A nagy postára? - kérdeztem vissza.
–Nem, dehogy, oda nem engednélek egyedül, kincsem. Csak ide, két sarokkal arébb a postaládához. - mondta mosolyogva.
–Rendben. - bólintottam, majd átöleltem édesanyám gyönge testét.
–Vigyázz magadra Walter! - puszit nyomott a homlokomra.
–Mindig vigyázok. Tudod, nem félek semmitől...kivétel az álmom. - vallottam be restellve.
–Ne félj, elmúlik majd. Na de mennem kell, szia édesem! Anyám kilépett a házból és én az ablakból figyeltem, ahogyan rövidesen felszáll az érkező buszra és elhagyja az utcát. Akkor még nem is gondoltam, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor láttam az édesanyámat.
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése