1928. március 10.
Már megint ez a borzalmas rémálom. Az éjjel négyszer
is fekeltem miatta, minden alkalommal átizadva a pizsamapólómat.
Ez most már mindig így lesz? Anya szerint telihold van – ő is
felkelt velem éjszaka, mert ébredéseimet sikításom is kísérte.
Milyen férfias. Annyira rémült voltam az álmok után, hogy azon
sem csodálkoztam volna, ha egy hatalmas tócsa lett volna a lepedőn,
de szerencsére idáig még nem jutottunk. Szorosan átöleltem
édesanyámat és a mellkasához bújtam. Lassan befeküdt mellém az
ágyba és együtt visszaaludtunk. Ezenkívül még egyszer ébredtem
fel azon az éjjelen.
Az ablakomon bevágó verőfényes napsütés
ébresztett, ahogyan szemhéjamon keresztül ingerelte pupillámat.
Kinyitottam a szemeimet, körülnéztem, majd miután nem találtam
senki mást a szobában, félre löktem a takarót, hogy
leellenőrizzem, nem következett-e be a legrosszabb.
Kisgyermekkoromban többször is előfordult, hogy bevizeltem, ha
nagyon megijedtem valamitől. Megkönnyebbült szívvel nyugtáztam,
hogy most semmi ilyesmiről nincs szó. Kinyújtóztattam minden
végtagomat, ugyanis eléggé elgémberedtek, hiszen egész éjszaka
összegömbölyödve bújtam anyámhoz. Kiszálltam az ágyból és
elindultam a konyhába, ahol az asztalon már a szokásos reggelim
várt, de most egy kicsi, ajándékos doboz is kiegészítette.
Arcomra mosoly ült és egyetlen szempillantást alatt elfelejtettem
a hátam mögött tudott, nyomasztó éjszakámat. Leültem az
asztalhoz és óvatosan felnyitottam a doboz tetejét. Egy óra. Nem
volt túl mutatós, sőt kifejezetten réginek tűnt, de emiatt nem
bánkódtam, kiskorom ellenére pontosan tudtam, milyen anyagi
körülmények között élünk. Kivettem az órát a tokjából,
majd a fény felé fordítva körbeforgattam, hogy jobban szemügyre
vehessem. Az ékszerben való merengésemet egy hang törte meg, ami
a hátam mögül érkezett.
–Tetszik, kincsem? - kérdezte édesanyám bizakodva.
–Igen, nagyon. Köszönöm szépen. - fordultam
mosolyogva felé, átöleltem, majd egy hatalmas cuppanós puszi
nyomtam az arcára.
–Ez egy nagyon különleges óra. - mondta melegen.
–Miért? - kérdeztem, reménykedve, hogy minimum egy
másik bolygóról származik.
–Ez egy családi ereklye. A dédnagyapád vette még
nagyon-nagyon régen és azóta apáról-fiúra száll. -
magyarázta, miközben segített a csuklómra csatolni.
–Szóval akkor...ez az apukámé volt? - a szemeim a
háromszorosára nőttek.
–Pontosan, kincsem. - anya szemme könnyekkel telt meg.
–Köszönöm! - megöleltem, kicsit erősebben, mint
terveztem, de nem tehettem róla. Soha életemben nem kaptam még
szebb ajándékot. Egy óra az apámtól, sőt az ő apjától és
még annak az apjától is! Végre van valami, amihez kötni tudom
őt. Ami biztosítja, hogy ő mindig ott lesz velem, bárhová vet
is a sors.
A nap hátralevő részében élveztem a drága,
lustálkodós szombatot. Átmentem Clintonék-hoz a szomszédba, mint
minden szombaton, de ezúttal én voltam az, aki egy kicsit kérkedett
az „új” holmijával. Vagyis csak úgy visszafogottan, nehogy
megbántsak senkit. Annál édesanyám azért sokkal jobban nevelt
engem. Marc-on látszott, hogy nincs oda az ajándékomért, de ez
természetes volt, hiszen neki milliószor szebb játékai és
ruhájai voltak. Az apukája rendőr és elég sokat vitt haza
havonta. Talán mi is sokkal jobban élnénk, ha a papa még itt
lenne, mármint úgy igazából, nem csak , mint egy szimbólum. Amíg
én Marc-cal kergettem a kutyákat az utcán, addig anya
előkészítette az aznap esti mozira szánt ruháimat és komótosan
kivasalta az ingemet és nadrágomat, majd az övéit is. Éppen a
jegyeket kereste elő a táskájából, amikor megcsörrent a
vezetékes telefonunk.
–Halló, Christine Collins. - vette fel anya egy
hirtelen lendülettel a kagylót.
–Christine, itt Amy. Annyira sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, tudom, hogy terveid voltak az estére, de be kell jönnöd
dolgozni. - vallotta be a hölgy hívásának okát.
–Mi? De hát mi van Carollal? - értetlenkedett
édesanyám.
–Anne-nel mindketten betegek lettek. Állítólag valami
járvány van. - magyarázta Amy a vonal másik végén.
–Anya kitekintett az ablakon és nézett egy darabig,
ahogyan önfeledten játszom Marc-cal és a skótjuhászukkal,
Molly-val.
–Rendben, megoldom. Találkozunk a központban. - mondta
anyám kelletlenül.
–Beletemette kezeibe az arcát és megengedett magának
egy könnycseppet. Sok hónapnyi spórolás után végre
megengedhettünk magunknak egy jelentősebb mozi film megnézését
és neki vissza kell mennie dolgozni. Ez így nagyon nem igazságos.
–Miután átöltözött utcai ruhába, kijött hozzám
és megkért, hogy menjek be vele egy percre. Egyetlen szó nélkül
otthagytam Marc-ot és készségsen bementem anyával a lakásba.
–Walter, édesem, tudom, hogy te kérted, hogy menjünk
el ma este moziba, de attól tartok, ez nem fog menni. - vallota be
nehezen anya.
–De hát miért? - kérdeztem kicsit elszontyolodva,
sokkal kevesebb szomorúságot mutatva, mint amekkora valójában
nyomta a vállamat.
–Most hívott Amy, vissza kell mennem a
telefonosközpontba. - magyarázta, miközben rövid, barna hajamat
simogatta.
–Nem baj, majd legközelebb. - nyögtem ki, belátva,
hogy hiába lenne minden próbálkozásom, ha dolgoznia kell, hát
dolgoznia kell.
–Szeretném, ha elvinnéd a leveleket a postára, amiket
Jim bácsinak írtam. Nekem sajnos nem esik útba. - kérlelt engem.
–Rendben, persze. A nagy postára? - kérdeztem vissza.
–Nem, dehogy, oda nem engednélek egyedül, kincsem.
Csak ide, két sarokkal arébb a postaládához. - mondta
mosolyogva.
–Rendben. - bólintottam, majd átöleltem édesanyám
gyönge testét.
–Vigyázz magadra Walter! - puszit nyomott a homlokomra.
–Mindig vigyázok. Tudod, nem félek semmitől...kivétel
az álmom. - vallottam be restellve.
–Ne félj, elmúlik majd. Na de mennem kell, szia
édesem! Anyám kilépett a házból és én az ablakból figyeltem,
ahogyan rövidesen felszáll az érkező buszra és elhagyja az
utcát. Akkor még nem is gondoltam, hogy az volt az utolsó
alkalom, amikor láttam az édesanyámat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése