~Chapter 1

1928. március 09.

Tejfehér köd ült a szobára. A helyiséget megtöltötte ezernyi apró kis lélegzetvétel hangja, egyre csak szaporábban kapkodva oxigénért. Reszkettem a félelemtől, na és a csontig hatoló hidegtől. Különös szag terjengett a levegőben. Leginkább az ammónia átható bűzére emlékeztetett ; csak remélni tudtam, hogy nem valami őrült zseni titkos rejtekén vagyok, mint abban a darabban, amit anyámmal tegnap néztünk a színházban. Utáltam a színházat, pláne tegnap amikor féltem utána hazamenni a sötétben, hiába nem voltam egyedül. Az Istenért sem vallottam volna be senkinek, mennyire félek. Most egészen más volt a helyzet. Mindenem odaadtam volna, csak hogy valakinek elsírhassam kétségbeesésemet. A terem ajtaja hirtelen egyetlen éles nyikorgással kitárult. Szívem jéggé dermedt. Még mindig hallottam a többi aprócska hang zihálását, de már valamiféle állat által kiadott segélykiáltással is vegyült. Kotkodálás? Városi gyerek vagyok, de a tyúkok hangját bárki felismeri. Igazam lett, legalább fél tucat szárnyas kezdett veszettül szaladni felém. A ködtől, csak akkor láttam őket, amikor az egyik barna tojó félelmében véletlenül megcsikarta csupasz bokámat, ami kikandikált szegényes nadrágomból. Mikor az állatok lenyugodtak, hirtelen a többi hang is eltompult. Egyetlen zaj zavarta még a fülemet ; egy testes ember léptei, ahogyan bakancsa alatt ropogott a friss széna. Egyre közelebb és közelebb éreztem a hangot. Tudtam, hogy még pár lépés és elér engem. Ő is pontosan tudta és azt is, hogy mit keres. Rettegéstől teli lidérces álmomat édesanyám ébresztő órája törte meg. Szemeim kipattantak és testemet az édes megkönnyebbülés felszabadító érzése járta át. Éreztem, ahogyan arcomon gurulnak a kövér könnycseppek és hajam homlokomra tapadt, mintha az álombéli köd tükröződne rajta. Anyám kiszállt a szemközti ágyról, vékony alakjára hálóköntöst terített és az ágyamhoz sétált, hatalmas mosollyal az arcán.

–Jó reggelt, Walter! - mondta melegen, de arcáról azonnal eltűnt a mosoly, mikor meglátta szörnyű ábrázatom.

–Kincsem, jól vagy? Lázad van? – faggatott aggodalmasan és már indult is a lázmérőért.

–Nem anya, nem vagyok beteg. Csak...rosszat álmodtam. – vallottam be szégyenkezve. Egy ekkora fiút, mint én, nem szabadna, hogy kikészítsen egy egyszerű rémálom.

–Biztos, Walter? Megijesztesz. – felelte anyám vallomásomra kicsit kételkedve.–

 Igen, persze. Megyek inkább felöltözöm, mielőtt elkésnék. – sandítottam rá, egyik szememet becsukva.

–Walter, a kilenc éved alatt egyszer sem izgatott, hogy elkésel-e valahonnan. – nevetett anyám.

–Hát, ezentúl más lesz. – válaszoltam magabiztosan.

–Majd meglátjuk. Gyere, elhül a reggelid. – simogatta a hátamat, miközben feltápászkodtam az ágyról.

–Ez csak műzli. Az pedig hidegen jó. – morogtam magamban. Eddig tartott az ígéretem, hogy mindig pontos leszek. Megvárom, míg kihül az étel és csak azután készülődök. Miért kell mindent úgy elsietniük az embereknek?

–Miközben reggelimet majszoltam, anya bekapcsolta a rádiót és a reggeli szépítkezés mellett együtt hallgattuk az aznap hajnali híreket. Szerettem ezeket a reggeleket, persze, a rémálmomat leszámítva. Biztonságban éreztem magam a házunkban, az anyámmal az oldalamon. Bármennyire próbáltam magam nagyfiúnak beállítani, igenis szükségem volt még a törödésre. Kár, hogy ezt akkor, még nem vallottam be senkinek és menekültem a közös programok elől. Elrontottam. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy napon, mennyire fog hiányozni mindez és hogy vérfagyasztó álmom egyszer majd valósággá válik.